The Future~5

Eskü

Lehunyom a szemem. Lágyan elmosolyodom. Nem érzek fájdalmat.
A testem minden porcikája izzik egy idegen érzéstől.
Nyugodt vagyok. A lelkemet leginkább egy virágos réthez hasonlítanám, bármennyire is abszurd az egész.
A mezőt víz borítja. Csak a tó fenekén lehet még látni a virágok színes szirmait, amint a nap fényére ágyingóznak. Apró halak köröznek a fűszálak között. Élvezik a nem mindennapi érzést, ahogyan a fű lágyan dörzsöli a sok pikkelyt, ami a húsukat védi.
Egy álomvilág…
Aztán jönnek a kételyek, a félelmek és a sok rémalak.
A víz elpárolog; a tó kiszárad. A fűszálak hegyes, gyilkos tüskék, amiken már rengeteg halnak vére és teste egyaránt lóg és csöpög az iszapos talajra. A virágok elszáradnak, ahogyan az oxigén lassan eltűnik a levegőből, és helyét felváltják a maró gázok. A táj repedezett és élettelen.
Az eddig gyönyörű, szép, hiú reményekkel kecsegtető festmény leszáradt a vászonról, s helyében csak a fájdalmas valóság maradt…

Kinyitom a szemem, de azonnal vissza is zárom, ahogyan az éles fény, és a különféle savas gázok támadják meg a gyenge hártyát. A testemen lévő sebek gennyeznek és csörgedezik a vér a kisebb karcolásokból. Lassan és nehezen veszem a levegőt. Félő, hogy bármelyik pillanatban megfulladhatok.
Valami puhán fekszem. Meleg, ragadós és büdös, vasas szaga van. Ha mozdulnék, egyszerűen visszafog. Tépi a bőrömet minden mozdulatnál.
Újra próbálkozom. Megrebegtetem a szempilláimat és tekintetemet az égre szegezem.
Sötét, szinte már fekete felhők gyülekeznek a vörös égen. A fák korhadt ágairól gyanta és valami égetően vörös folyadék csepeg rám. Az ágakon nincsenek levelek. Pár korhadt tömbből áll az egész erdő.
Megemelem a felsőtestemet és a kezeimen megtámasztom magam a hátam mögött. A tekintetemet az aljnövényzetre emelem. Körülöttem mindenütt vér és gyanta keveréke van. Itt-ott nagyobb foltokban hamu és elszórtan tetemek.
Egy kis mókus fej és mancsok nélkül. Kisebb nagyobb csontok lógnak elszáradt indákon.
A testemen gennyező sebek és felfoghatatlanul sok vér.
Nagy fájdalmak árán feltápászkodom a földről és elindulok valamerre. El kell bújnom az eső elől, ami várhatóan nem sokára a nyakamba zúdul.
A lábam alatt a talaj vizenyős lesz, és apró erekben megindul egy vízfolyás.
Pár méter megtétele után már egy folyóban gázolok. A lábamnak kövek ütődnek, ezzel felsértve a bőrömet. A savas víz csípi a testemet fedő sebeket.
Az eső először cseppekben, majd egyre gyakrabban hull alá az égből.
Egyre csak török előre az erős sodrású folyóban, ami egyre csak szélesedik és mélyül.
Pár perc múlva már a víz alatt fuldoklok az égető folyadékban. Minden egyes pillanattal mélyebbre süllyedek saját álmaim és önbecsülésem feneketlen tengerében.
Angolnák úszkálnak körülöttem, és egyetlen pillanatot sem hagynak ki, mikor valamilyen módon hozzámérhetnek. Harapnak és ráznak. A testem már alig érez valamit a nagy erejű fájdalomtól. Az agyam teljesen lefagyott a hirtelen ért sokktól. Sírni képtelen vagyok. Nem megy. Úgy érzem, nincs miért.
Az angolnák elúsznak, de mire megnyugodnék, már jönnek a medúzák. Ezer számmal veszek körbe. Az összes egyszerre esik nekem. A csápjaikkal szaggatják a bőrömet és mérgezik a sejtjeimet.
Lehunyt szemekkel várom, hogy mi jön még. Megkísérelem újra festeni a tökéletes álomvilágot. Rámázolni a romlott valóságra egy számomra tökéletesen megfelelő réteget, amiben esetleg vidáman élhetek, de… nem megy. A folytonos fájdalom visszaránt a valóságba és nem enged el. Megrögzötten ragaszkodik nyomorult életemhez.
Már nem is számolom, mennyiféleképpen kínoz ez a világ. Növények, állatok, rohamok, betegségek, emlékek…

Indák fogják le a testemet, nehogy elmeneküljek. Nem mintha lenne hozzá erőm…

---

Egy szmogos városban sétálok utcáról utcára. A sebeim eltűntek. Már nem fáj semmi, csak a szívem tört darabokra.
Megállok egy több emeletes társasház előtt és megnyomom a megfelelő gombokat a kapunál lévő kezelőfelületen. Az ajtó hangos sercegéssel kinyílik előttem, én pedig belépek az épületbe. Jólesően kiráz a hideg. A kinti, fagyos időjárás után jól esik, ahogyan lassan felolvadnak az izmaim. A lift helyett a lépcsőt választom. Határaimat feszegetve rohanok fel a tizenkettedik emeletre, hogy aztán a falnak dőlve pihegjek egy darabig.
Mikor úgy érzem, hogy újra kapok levegőt felegyenesedek, és kopogtatok az ajtón. A tizenkettedik emelet arról nevezetes, hogy egy nagy lakás az egész, amin történetesen pont tizenkettő fiatal fiú osztozik. Legendák keringenek, vajon hogy is néznek ki, amin mi csak nevetünk.
Határozottan lenyomom a kilincset s belépek, hogy hivatalosan is teljes legyen a csapat.
A nappaliból és a konyhából nagy hangzavar jön, ezért arra veszem az irányt, miután megszabadultam a meleg téli kabátomtól és a bakancsomtól.
A lakás legnagyobb helységében vannak a legtöbben. Mindegyikük köszön, vagy éppen a nyakamba ugrik, mivel régen voltam utoljára itthon.
Hagyom, hogy mindenki lenyugodjon egy kicsit, majd felteszem a kérdést, ami miatt jöttem.
- Hol van Lay? – a hangom meglepően magabiztosan cseng, pedig belül remegek. Félek látni azok után, ami történt velünk.
Kris némán az egyik ajtó felé bök, majd megsimogatja Tao fejét, aki cicásan bújik bele ebbe a kis érintésbe is.
Mosolyogva fordulok el tőlük. Mindenféle előjel nélkül nyitok be a szobába, amiben állítólag Lay tartózkodik. Behajtom magam mögött az ajtót és egyenesen a sötét szobába bámulok, ahonnan nem érkezik semmilyen nesz. A villanykapcsolóért nyúlok, de bármennyire is próbálkozom, nem reagál. Nem lesz világosabb.
Beletörődve a sötétségbe teszek előre pár lépést. Valami reccsen a lábam alatt, és ezzel egy időben nyílik az ajtó. Egy kis fény szűrődik be a szobába, ezzel láthatóvá téve az eddig sötéttel takart bútorokat.
A lábam előtt egy csontváz fekszik embertelen pózban.
Ijedten kapom hátra a fejem, de nem látok semmi bíztatót. Újabb csonthalmok fogadnak szerte szét a padlón, a kanapén és az asztalon.
Ismerős suttogás visszhangzik a fejemben. Értelmetlen halandzsa az egész, de én ezt még mindig nem hiszem el. Biztosan van valamilyen értelme!
Ahogyan újabb és újabb köröket teszek meg a lakásban, egyre csak erősödik a hang, de még mindig nem tudom megérteni, mi lehet olyan fontos.
Fejemet fogva motyogok én is össze-vissza, de ez sem segít semmit. A gondolatim közt lévő hanggal együtt kántálom az ismeretlen sorokat, amik meglepően könnyen jönnek a számra.
Egyre többször és egyre hangosabban.
Szinte már ordítok, de nem történik semmi. Aztán minden abbamarad. A hang és a csontok is eltűnnek. Kísérteties csend kerít hatalmába.
Még egyszer körbejárom a kicsinek nem mondható lakást, amit otthonomnak tudhatok be. A csontvázak helyén kis nyakláncok hevernek a földön. Mindegyiken más medál. Különféle jelek. Körbe sétálok minden szobában, hátha meglelem, amit keresek.
Nem kell csalódnom. A második szobában lilán ragyog a jel, amit kerestem. Ahogyan megérintem, újrakezdődik a kántálás.
Kéken ragyog fel az egész lényem, ahogyan én is kántálni kezdek.
A szavak egyenként nyernek értelmet. A medált szorítva a szöveteim bomlani kezdenek, a csontjaim megrepedeznek, a belső szerveim pedig belülről tépnek szét.
Számon keresztül távozik testemből az összes vér és az erő, amit talán jobban kellett volna tisztelnem. A szavakkal együtt távozik belőlem az élet.
Sikítva rogyok össze a fával borított padlón.
- Meg fogom találni!

---

„Tisztelem és vigyázom.
Életről-életre őrzöm, amíg tehetem.
A jelre figyelek, engedek mindent elsöprő akaratának.
Mikor a víz elnyel,
A tűz felemészt,
A föld eltűnik a lábam alól,
A szél pusztító erővel csap le,
A fény kialszik,
A villám pont engem talál el.
Mikor a fény kialszik, s nem gyúl fel többé,
Ha az idő megáll,
Ha jön a következő jégkorszak,
Ha egyedül zuhanok egy sárkány karmai közt,
Ha minden engem lep el,
Ha nincs hová menekülnöm…
Örökké vigyázni fogom a medált, s nem engedem ki a kezeim közül!”

The Future~4

A jel

Csigatempóban botorkálok előre a sötétben. Az orrom hegyéig se látok- és ezt nem csak úgy mondom. Nincsenek kanyarok, bár nem mintha tudnám észlelni. Legfeljebb ha, fejjel megyek egyenesen egy falnak, akkor valahogyan az következik, hogy kanyar. … Vagy zsákutca. Ez persze a rosszabbik eset.
És itt jön a sors különös, ám gúnyos fintora. Mintha annyit közölne, hogy: „Miért is ne? Köszönöm az ötletet!”.
Szóval belementem a falba. Szerintem óriási púp is nőtt a homlokomon, de nem zavar, mert NEM LÁTOK SEMMIT!
Kiakadok. Egy idő után idegesítő, ha az ember nem tud tájékozódni. Ilyenkor azt mondják, hogy hagyatkozz a füledre és minden apró neszt igyekezz kivenni. Na ja… Néma csend van.
Az az idegölő, álmosító csend.

Olyan öt perce megyek előre, a zsákutca óta. Vagyis inkább hátra. Vagy mégis előre?
Már nem értek semmit. Még víz sincs!

Újabb öt perc telt el, vagy talán fél óra… Találtam egy elágazást, ezért befordultam. Ugyan olyan, mint eddig minden, de mégis, valahogy… megmagyarázhatatlan. Itt van egy érzésem- az idegességen kívül. Mintha valaki figyelne, vagy nem is tudom.
Kis fény szűrődik be az egyik résen, amit a falon találtam. Elhúzom a sok indát, és akkor meglátom. Lay ül egy kényelmesnek tűnő bőrszékbe süppedve. Állát a kézfején támasztja és úgy bámul engem. Arcán megint ijesztő vigyor látszik. A szája mozog. Mond valamit. Hunyorítok, hátha úgy jobban ki tudom venni a szavakat, de így sem látom értelmüket. Aztán abbahagyja. Még tátog felém valamit, majd feláll és ráérősen elsétál. Utoljára még visszapillant. Akkor értek meg mindent… A fejem hangosan koppan az alagút kövezetén.

---

Lay-t látom, amit egy fiúhoz lép. Háttal vannak nekem, de így is ki tudom venni. A megkötözött srác halkan motyog valamit és ezt a tevékenységét akkor sem hagyja abba, mikor Lay már párszor belerúg, hogy figyeljen rá. Halkan felszisszenek, mikor egy nagyobb ütést is kap. Mi történik itt?
Feljebb emelkedek a rejtekhelyem mögül, ami egy ócska, korhadt fadoboz.
Nem tudom hogyan kerültem ide, de ez most talán nem is annyira fontos. Meg kell mentenem azt a fiút! Merthogy nem tett semmi rosszat, abban biztos vagyok!
Arrébb kúszok a mellettem lévő asztal alá, ahonnan sajnálatos módon már nem rejtőzhetek el semmi mögött. A hozzám legközelebb lévő tárgy olyan öt méterre van, ha tippelnem kéne. Enyhén megemelkedek, hogy tudjak futni, de nem állok fel teljesen. Az maga lenne a biztos lebukás! Már így is sokat kockáztatok. Talán túlságosan is sokat, de nem tehetek róla. Úgy érzem, látnom kell azt a meggyötört arcot! Belső ösztön…
Sikeresen sikerül eljutnom a kiszemelt helyig. Már félig látom, de a haja ezt a kis rálátást is fedi. Lay éppen háttal van nekem. Azt a ládát nézi, ahol eddig menedéket leltem. Mintha tudna valamit…
Minden bátorságomat összeszedve iramodok neki, és elrohanok a megkötözött srác előtt. Egy pillanatra meglát, és én is meg tudom őt figyelni. Arcán több vágás is éktelenkedik. Az egyik pontosan az orrától a füléig húzódik. Rémlik, hogy már láttam ilyen sebet, de nem ugrik be, hogy pontosan hol, kin, és mikor. Gyönyörű szemeiben a félelem csillog, de mikor már engem néz, valami más is villan a szemében. Talán aggodalom, de lehet, hogy csak rosszul láttam.
Pont szemben vele bebújok a falon lévő indák mögé. Engem nem látnak, de én mindent pontosan ki tudok venni. Tökéletes rejtekhely.
A fiút figyelem, aki azóta lehajtotta a fejét és az gatyáját fürkészi, mintha olyan érdekes lenne. Pedig nincs rajta más, csak pár szakadás és rengetek folt, amik közül pár inkább vöröses, mint fekete. A vére festette be a nadrágját.
Mérhetetlen düh lesz úrrá rajtam. Alig bírom megállni, hogy ne vessem rá magam Lay-re. Úgy… megfojtanám!

Lay kegyetlenül folytatja a srác kínzását. Valamit suttog is a fülébe, de nem értem, mi az. Egyszerre használ testi- és lelki terrort. Undorító egy alak.
Egy idő után már nem figyelek Layre. Csak a kínzott fiú érdekel. Minél tovább nézem, annál jobban meggyőzöm magam: még úgy is gyönyörű, hogy szenved. Ahogyan haja a szemébe lóg, arca néha eltorzul a fájdalom hatására, és a hangja, amin néha akarata ellenére is felnyög… Elvarázsol.
Akármennyire is néznek ki hajszálra pontosan ugyanúgy. Lay mégis utálatos és kibírhatatlan.

Még olyan fél óráig követem figyelemmel a történteket. Minél tovább nézem, annál nehezebb megállni, hogy közbeavatkozzak. Már-már nekem fájnak azok az erőszakos ütések.
Összeállítottam a fejemben egy tervet, ami talán kivitelezhető, ha nem vétek hibát, és semmi nem lép közbe. Remélem, hogy a szerencse mellém áll, és megindulok előre.
Félrehúzom magam elől az indákat, ezzel helyet adva magamnak. Teszek előre egy nesztelen lépést, majd visszaengedem a sok levéllel fedett növényt. Lay persze egyből észrevett, de nem szól semmit. Szótlanul, kifejezéstelen arccal fürkész. A fiú nem kapta fel a fejét. Változatlanul az ölébe bámul. Halkan hallani a hangját. Talán motyog valamit, vagy nem is tudom…
tekintetemet visszaemelem Layre, aki immáron sejtelmesen mosolyog. Rosszat sejtve felvonom egyik szemöldökömet. Vigyora egyre csak szélesedik, míg nem már őrülten vihog, elnyomva a fiú motyogását, amiből már éppen sikerült elkapnom pár szót, de így se állt össze a kép. Figyelmeztetni akar; ez biztos.
Teszek egy apró mozdulatot, hátha Lay támadásnak veszi, de továbbra is csak röhög. Ezen felbátorodva odafutok a sráchoz és gyorsan eloldozom. Nem reagál semmire. Továbbra is csak magában motyog össze-vissza mindenféle értelmetlen szavakat. Hirtelen felkapja a fejét. Csak akkor veszem észre, hogy a szeme ismerősen lilán világít. Layre nézek. Az ő tekintete is színt váltott. A fiú felé veszi az irányt és nyugodtan a vállára teszi a kezét.
- Értékelem, hogy végre előjöttél. Nem is tudom, mit műveltem volna még vele… Tudod, nem igazán szeretem bántani az én drága Yixingemet- értetlenül nézek rá, mire rosszallóan felszisszen. – Ne mondd, hogy nem emlékszel! Ennyire jó munkát még soha nem végeztem…- némán hagyom, hogy magát dicsérje. Yixingre nézek.
Valóban ismertem? Hogyan tudnék elfelejteni egy ilyen arcot? Minden egyes szeglete elragadó…
- Nem is figyelsz rám, ugye?- gondolatim közül Lay ráz ki, amint egyik kezével megérint. – Na de nem lényeg! Az a fontos, hogy tudd… Most ez nem lesz annyira jó neked, de ez nem izgat. Viszont őt annál inkább- mutat Yixingre. – Most is mindenféle igéket mormol, hogy távol tartson magától. Bármennyire is nehezemre esik bevallani, ez többé-kevésbé sikerül is neki. Az önbecsülésemnek annyi- nevetséges hangsúlyokkal beszél. Szája sarkában még mindig ott van az a bizonyos vigyor, amivel akár ökrök életre szóló jegyet is szerezhetne egy őrülteknek fenntartott intézménybe. Ott legalább szemmel tartanák…!
- Mit szólnál hozzá, ha most simán csak megölnélek? Nem lenne annyi bajunk. Te teljesítenéd azt a fontos bigyót, mi meg megmaradnánk. Biztos te is jó leszel. Ha meg nem, akkor őt is utánad küldöm- hátramutat Yixingre, majd folytatja. – Képzeld csak el! Örökké vele lehetnél a túlvilágon. Feltételek nélkül szeretheted. Nem kecsegtető jövő? Ígéretes… nagyon is.
- Engem nem érdekel- szólok közbe magabiztosan. - Csak engedd el és elmegyünk. Soha többé nem látsz. Ez nem elég?
- Sajnálatos módon ez megvalósíthatatlan… Utolsó kívánság?- húzza elő a kis kését a nadrágja zsebéből.
Enyhén hátrahőkölök, de nem ijedek meg. Ez inkább valamilyen… védekezési ösztön.
- Nem ijesztesz meg!- nézek a szemébe, mely még mindig lilásan izzik. – Én is tudom, és valószínűleg te is tudod, hogy erősebb vagyok nálad. Nincs miért erőlködnöd. Teljesen felesleges.
- Milyen kis édes, nem? – nevet fel újra. – Akkor vele végzek! – utal a mögötte még mindig erőtlenül, magába roskadva ülő fiúra.
- Azt nem engedem- rázom meg a fejem egy mosollyal az arcomon. – Itt az egyetlen ember, aki nem fogja túlélni, az te vagy!
Teszek felé egy lépést. Az arca sem rezdül. Ijesztően bámul az arcomba. Emelt fővel kikerülöm, és odaállok Yixing elé. Felemelném, de nagyon megnehezíti a helyzetem. Egyenesen a szemembe bámul. A szeméből kibuggyan egy két könnycsepp, miközben az arcomat fürkészi.
- Nem hallgattál rám- rázza meg a fejét egy keserű mosollyal az arcán. – Pedig én szóltam. Nem szeretném, ha bajod esne, Joonie! Ott kellett volna maradnod, ahol felkeltél. Nem szeretném, ha úgy látnál. Azt szeretném, ha élnél…- könnyei egyre sűrűbben folynak végig az arcán. Némán letörlöm a könnyeit. Újra megereszt egy gyengéd mosolyt.
- Nagyon sajnálom…- kiszabadul a karajim közül és egy pillanat alatt mögém ér. Mire megfordulok, már élettelenül fekszik a padlón. Mellkasából egy kés nyele látszódik ki.
Megfáradt, sápadt arcán enyhe mosoly játszik. Úgy halt meg, ahogyan tervezte?
Egy magányos könnycsepp pereg végig az arcomon. Némán koppan a szoba kövezetén.
Állati dühvel rontok neki Laynek. Ha kell, puszta két kezemmel verem halálra!
- Nem éri meg. Szíved szerint inkább követnéd, igazam van?- szólal meg halkan. A fülemhez hajol, és ott folytatja a mondandóját. Itt már nem láthatod, viszont egyszer majd megkeresheted… Csak emlékezz a jelre!
Lehajol Yixing holttestéhez és lejjebb húzza a pólója nyaki részét. A kulcscsontjánál egy unikornis feje bukkan elő. Egy pillanatig bámulom csupán, mivel Lay visszaengedi a helyére a ruhadarabot.
Ránézek az arcára. Mosolyog. Folyton mosolyog!
Előrelendíti a kezét, melyben imént ott a kés, amit már Yixing vére színez be- fura módon- élénk kékkel.
- Találd meg!- suttogja a fülembe.
Éles penge vágja át a húsom…

The Future~3

Zavarodás

Valami puhán fekszem. Ez az első, amit érzek. A második az, hogy őrülten fáj a fejem, a karom meg zsibbad. Nem érzem, hogy szomjas lennék, ami kicsit megnyugtat.
A szememet nem tudom kinyitni. Akárhogy próbálkozom, nem történik semmi. Legszívesebben ordítanék a hirtelen rám törő fájdalomtól. Úgy érzem, menten széthasad a szívem, és őrülten ég a hátam. Az izmaim elerjednek, majd újra megfeszülnek.
Egy könnycseppet érzek meg az arcomon. Lassan végigfolyik a bőrömön. Szörnyen éget.
- Sajnálom!- halk motyogást hallok, majd még több könnycseppet. Szemeim ijedten kipattannak, mikor belülről magamban érzek egy enyhe fellángolást. Tűz!
Yixinget látom magam felett. Ő sír…
- Mi a baj?- kezemet emelem, hogy végigsimítsak az arcán, de amint hozzáérek kapom is el a kezem. Amikor látja, hogy fáj hozzáérnem még jobban elsírja magát, és feláll.
Most látom, hogy nincsen rajta póló. Bal oldalon a kulcscsontja alatt egy nagy lila folt van, amit nem tudok mire vélni.
- Mi történt?- kérdőn nézek rá. Nem válaszol semmit, csak megrázza a fejét. – Nézz rám! Tudom, hogy történt valami. Ha nem lenne semmi, most nem fájna mindenem- idegesen szólok hozzá.
Pár percig még némán áll. Hirtelen egyenesen a szemembe bámul és a csuklóját tartja felém. – Ez történt!
Lágyan közelebb húzom magamhoz, hogy jobban megvizsgáljam. Liláskékes seb, amiből enyhén csörgedezik egy kis vér. Pupilláim kitágulnak és szinte érzem, ahogyan kéken ragyog fel a szemem. Yixing halkan újra felsír, de nem ellenkezik.
Óvatosan lecsókolom azt a kevés vérmennyiséget a sebről.
- Remélem tudod, hogy nem akartam- felpillantok az arcára. Tekintetünk összekapcsolódik, mire halványan elmosolyodik.
- Persze, hogy tudom. Soha nem tettél volna olyat, ha magadnál vagy- továbbra is keserűen mosolyog. Bizonyára egy emlék…
Megragadom a derekánál és az ölembe húzom. Egy puszit lehelek a nyakára a sebe közelébe, mire halkan felsóhajt.
- Elmondod mi történt? Sejtem, de tudnom kéne a részleteket…- fájdalmasan felnyög.
- Az egész az én hibám volt- kezd neki pár perc hallgatás után. – Talán már ott elrontottam, hogy éppen ide hoztalak.
- Tényleg. Hol is vagyunk? – végig simítok az oldalán, ezzel talán egy kicsit megnyugtatva.
- Azt nem szabad elmondanom. Bocsánat. Mikor összeestél ez volt a legközelebb. Két teljesen napot átaludtál. Közben próbáltalak itatni és gyógyítgatni, de nem igazán ment. Semmi nem segítetett rajtad… Aztán a harmadik napon kirontottál az ajtón. Én itt feküdtem a kanapén. Már ott tartottam, hogy magamat is kellett kezelnem. Minden erőmet kiszívtad!
- Bocsánat, Yixing! Tudom, hogy utólag nem segít, de a közelembe se kellett volna jönnöd. Ott kellett volna hagynod az utca közepén vagy tudom is én. Túl naiv voltál…- belepuszilok a nyakába.
- Egyszerűen nem vitt rá a lélek. Egy szörnyeteg lettél. Teljesen átlátszó és úgy kavarogtál, mintha tényleg víz lennél. Én… nagyon megijedtem. Rám vetetted magad és puszilgattál. Ijesztő volt, de mégis… én… élveztem- elpirul és fejét a vállamra hajtja. Nagyon aranyos. – Aztán megcsókoltál és olyat láttam, amit talán nem kellett volna. Elkezdtem ellenkezni és akkor bántottál. Tönkre tettél, te idióta!- végigkarmolja a karomat. Felszisszenek a hirtelen érzésre, de nem szólok semmit.
Gúnyos mosoly húzódik végig az arcán. Kezeit a hátamra csúztatja s ott karmolgat tovább. Jobb lapockámnál megáll, vigyora pedig kiszélesedik.
- Szóval itt- motyogja ajkaimra, majd meg is csókol, miközben felszaggatja hátamon a bőrt. Hangosan ordítanék a fájdalomtól, de szája megakadályoz ebben.
Egyre csak szaggat, én pedig már alig látok a fájdalomtól.
Krisnek igaza volt. Nem szabadott volna elcsábulnom…
Ájultan dőlök el a kanapén.

---

A kemény kövön térek magamhoz. Az utolsó emlékem az, hogy nagyon fáj a hátam. Csak ennyi maradt meg az elmúlt pár napból.
Fájdalmasan feltápászkodok és leporolom a nadrágom. Körbenézek, hátha valami ismerőset látok, de semmi. Teljes sötétség.
Mindenfelé utcák labirintusa, amit nem tudok hová tenni. Találomra elindulok előre az egyiken, de hamar rájövök, hogy nem kellett volna. Zsákutca.
Grimasszal az arcomon visszafordulok és elindulok egy másik úton, de azzal sem jutok tovább. Még párszor megismétlem ezt a műveletet, de nem haladok előrébb.
- Felesleges erőlködnöd- mögülem szól egy lágy hang és nagyon úgy tűnik, hogy hozzám beszél, mivel csak én szerencsétlenkedek itt össze-vissza. Megfordulok és szemben találom magam egy fiúval. Sötét haja és szeme van. Meglehetősen szép és egyenesen rám mosolyog. – Segítség nélkül innen nem jutsz sehová.
- Elég szerencsétlen vagyok- mosolygok vissza rá megfáradt tekintettel. – Egyik sem vezet sehova- mutatok körbe az utcákon.
- Azt már próbáltad?- bök az ujjával egy eddig ismeretlen, szűkös folyosóra, amit nem is vettem észre
- Nem. Azt még nem- rázom meg a fejem tüntetőleg.
- Na látod! Akkor indulás. Az az, amit te keresel- kicsit meglökött hátulról, hogy menjek már.
- Ki vagy te? – nézek rá hátra.
- Lay- hajol meg enyhén. Valahonnan ismerős ez az alak…
- Suho- mutatkozok be én is.
- Tudom én azt jól- mosolyodik el újra. Valamiért kiráz tőle a hideg. – Menj csak. Már vár!- újra és újra meglök.
- Ki vár rám?
- Hát Yixing, ki más? Ismersz még itt valakit rajta kívül? Hát azt kétlem. Most pedig futás te kis pojáca- taszít rajtam egy nagyot. Bebotladozok a kis utcába. Hangos zajt hallok magam mögül, majd teljes sötétség.
Innen már csak előre!

---

„Nem szabad megbíznod benne!”
„Fuss el! Csak rohanj, amíg bírod!”
„Ne gyere értem. Nem érdemlem meg…”
„Mindent megbántam, amit tettem. Sajnálom.”
„Legyél boldog nélkülem. Annyi a dolgod, hogy elfelejtesz!”
„Mire felébredsz, újra normális leszel, ígérem.”
„Teljesítsd a küldetést. Soha ne hátrálj meg!”
„Bízom benned… Örökké szeretni foglak. Csak éld túl, ha én már nem tehetem meg.”
„Küzdj, Joonie…”

The Future~2

Szomj

Összekulcsolt kezekkel sétálunk az utcán. Mondanám, hogy nem vagyok zavarban, de akkor hazudnék. Egyszer balra fordul, aztán kettőt jobbra… Nem tudom, hogyan tájékozódik, de magabiztosnak tűnik.
Ahogy az arcát nézem, csak még jobban a fejembe száll a vér. Nagyon… szép, ha lehet ilyet mondani egy fiúra.
Észreveszi, hogy bámulom, s felém kapja a fejét.
- Mi az?- mosolyogva szegezi nekem a kérdést. Gyorsan elfordítom róla a tekintetemet. Nem tudnám tovább nézni. Még a végén a nyálamat csorgatni fogom rá, vagy mi?
- Csak… gondolkodtam- suttogom erőtlenül. Nagyon száraz a szám. Tényleg kéne egy kis víz. – Hogy hívnak?
Elengedi a kezemet és felém fordulva enyhén meghajol.
- Zhang Yi Xing. Benned kit tisztelhetek?
- Kim Joon Myun- viszonzom gesztusát.
Újra megragadja a kezemet és lassan folytatjuk utunkat. Csendben és meghitten. Ha valaki kívülről nézne minket, nem is gondolná, hogy csak pár órája találkoztunk.

---

- Mikor érünk már oda? Még mennyi idő? Nem mehetnénk gyorsabban? Már nem bírom! Ki akarsz nyírni? Hová viszel egyáltalán?- nyafogok fél óra elteltével. Még mindig csak megyünk és megyünk. Mikor van már vége ennek a labirintusnak?
- Na idefigyelj, Joonie! Nem akarom egész úton a nyafogásodat hallgatni. Ha engedted volna, hogy begyógyítsam azt a sebet az arcodon, most nem állnánk itt!
- Mi az, hogy Joonie? Ki engedte ezt meg neked? Senki nem hív így!- idegesen megállok és nagyot dobbantok a lábammal.
- Akkor hogyan hívjam őfelségét?- csípőjére teszi a kezeit, úgy néz mélyen a szemebe.
- Suho- jelentem ki fenntartva az orromat. – Mindenki így szólít.
Megforgatja a szemeit és direkt másfelé kezd el nézni.
- Haragszol?- bánatosan lebiggyesztem alsó ajkam. A tekintetét keresem, de azért sem néz rám. Mivel bántottam meg? Csak hirtelen reagáltam. Tudhatná, hogy nem lehet irányítani! A vizet uralom. Olyan is vagyok, mint a víz! Annyira nyilvánvaló…
- Nem akartam, bocsánat. Nem tudom, miért haragszol, de sajnálom- hangom meggyötört és gyenge. Mindenem remeg, a lábamon is alig állok.
Továbbra sem néz rám. Bámul maga elé, mintha fel se fogná, mi történik körülötte. Lépek egyet felé, de olyannyira megszédülök, hogy majdnem fel is borulok. Szerencsére időben megtalálom az egyensúlyom. Még egy lépést teszek felé. Újra jön a szédülés, amit már nem tudok leküzdeni. Óriási fájdalom nyilall a szívembe és a tüdőmbe. Ködös tekintettel rogyok le a földre, megszorítva a kezét. Egy pillanatig érzek magamban erőt, de aztán megint semmi. Ismerős, zsibbadó érzés. Megmozdulni sem tudok. Görcsösen fogom a kezét. Nem látom az arcát, de érzem, hogy lehajolt hozzám. Tekintete szinte áttöri a koponyámat. Rászorít a kézfejemre, majd államnál fogva felemeli a fejemet.
Ahogyan tiszta tekintetébe nézek, elfog a félelem. Nem tőle félek, hanem a jövőtől. Hogy mi fog vele történni, hogy nem tehetek ellene semmit. Sajnálom, hogy ez a sorsa, a jövője. Meg szeretném védeni. Nem tett semmi rosszat! Nem tud semmit. Ő ártatlan, és mégis…
- Annyira sajnálom- halkan suttogom a nyakába a szavakat és hagyok végiggördülni az arcomon egy magányos könnycseppet. Erőtlenül zuhanok a karjaiba.

---

Arra kelek, hogy valami embertelenül fáj a fejem. Azonnal a halántékomhoz kapom a kezemet. Valami vizeset érzek. Nedves, párás, hideg. Leemelem a homlokomról s az orromhoz nyomom. Mélyet szippantok az ismerős illatból. Megrészegít.
Eddig lehunyt szemeim kipattannak. Innentől már mindegy mi történik. Nem vagyok önmagam… Megint érzem a jóleső zsibbadást, amint az erőm átveszi felettem az irányítást.
Felpattanok az ágyról, amin eddig feküdtem, és mintha eddig semmi bajom nem lett volna, ugrálok párat, hogy újra érezzem a lábaimat. Nem tudom mennyit feküdtem, de kipihentnek érzem magam. Az is lehet, hogy csak a szomjam, de már nem izgat. Az érzékeim vezetnek a színtelen folyadék felé, melyben csak én látom az erőt. Minden vízcsepp más és más. Nekem most a legjobb kell. Feltépem az ajtót és elképzelhetetlen gyorsasággal kezdek futni. Keresek. Nem is… Vadászok. A konyha felé a nappaliban megpillantom Yi Xinget. A teste furcsán színes. A víz, ami van benne. Tisztán látom. A vére a legjobb! A kékes szín gyorsan csörgedezik az ereiben, ahogy a szíve egyre gyorsabban pumpálja a vérét. Fél!
Egy pillanattal később már előtte állok. A sokktól meginduló könnyeit gyengéden csókolom le az arcáról. Isteni íze van a sós cseppeknek. Függő is lehetnék. Nyelvemet végighúzom a nyakán. Enyhén verejtékezik. Nagyon finom!
Enyhén ráharapok puha bőrére, kicsit megharapva azt, mintha ezzel ki tudnám szívni belőle a vérét.
Megragadom a tarkójánál, még közelebb húzva magamhoz. Puhán puszilok füle mögötti bőrfelületre, majd a fülébe sóhajtok, amitől ő is kiengedi eddig tüdejébe szorult levegőjét.
Győzelem ittas mosollyal harapok ezúttal kulcscsontjára, amitől egy jóleső nyögés szabadul fel a tüdejéből. Felnézek az arcára, mely gyönyörűen csillog könnyeitől. Tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja. Szeme lila színben pompázik, de teljesen más árnyalat, mint legutóbb. Végignyalok arcán, majd egy puszit adok a szája sarkába. Újabb nyögés szakad fel belőle. Hangja közvetlenül a fülembe jut és ott hallom vissza újra és újra. Egy puszi landol a szája másik sarkában, miközben egyik kezemet lesimítom derekáról a csípőjére, majd fejét még jobban oldalra döntöm. Belecsókolok a sima bőrébe, majd szívogatni kezdem a bőrt, majd fogaimmal is végig karcolom. Többször végig nyalok az állán is. Gyenge sóhajai egyre csak vízhangoznak a fejemben. Ahogy hallom, hogy a nevemet nyögi maradék józan eszemet is elvesztve marok rá ajkaira.

The Future ~1

Az idegen

Lassan lépkedek előre a sötét utcán. Szinte egyből el tudnék aludni, de nem lehet. Nem biztonságos.

Elegem van a többiekből! Az oké, hogy Kris megörült a hírnek, hiszen ő küldött el keresni. Neki ez tényleg fontos. Az viszont még mindig nem tiszta, hogy a többiek miért engem ugráltatnak. Ők is bezsongtak a hírtől, de az azért túlzás, hogy én vigyem el őket a keresési helyszínre.  Még SeHunie-t is. Pedig ő még repülni is tud az ég szerelmére! Az még nem is annyira feltűnő, mint ha vízen menne! Pimasz kis maknae…
Miután mindenkit kitettem, én csak hagytam magam sodródni. Végül is Kris mondta, hogy a képességeim majd vezetnek. Úgymond… lazára vettem a figurát. Nem is kicsit. Valahol fél úton bealudtam, szóval lila gőzöm nincs, hol vagyok. Ha találgatnom kéne, akkor valahol Kínában.
Egy kis város mellékutcájában járok kelek már egy ideje. Kész labirintus ez a hely! Nem lennék helyi lakos, az is biztos. Még egy kis kutat, vagy pocsolyát sem láttam, pedig már kéne egy kis víz. Nem szeretnék kiszáradni már a küldetés elején.
Még veszek pár kanyart, mikor különös zaj üti meg a fülemet. Eddig néma csendben mentem, így egyből felfigyeltem a hangokra. Arra kapom a fejem és szaladni kezdek. Nem tudom, hogy mi, vagy ki vár, de nem is annyira lényeg. Erősebb vagyok, azt be kell vallani!
A következő utca végén meglátom. Öt fiú áll a zsákutca végén. Középen egy, azt verik folyamatosan. Nem felváltva, hanem mindegyik egyszerre. Hangosan szitkozódnak is hozzá, aminek nem tudom az okát. Egy nagyobb ütés következtében a középső fiú összeesik és már fel sem áll. Eddig bírtam, ezt nem lehet csak így nézni.
- Hé! - üvöltöm át az utcát, mire felém kapják a fejüket. Inkább meg sem kísérlem a beszédet, hiszen nem sok az esélye, hogy valamelyikük is beszéli a nyelvem. Egyből támadok. A hozzám legközelebbit felpofozom, majd belerúgok egy nagyot. Sajnálom szegényt, tudom, hogy fáj. Az edzésen már én is megtapasztaltam. A legjobbtól tanultam verekedni még a gettóban. Ott nem volt kegyelem.
Sorra mindegyiket leütöm, majd lehajolok a fiúhoz, akit eddig püföltek. A kezemet nyújtom neki, amit el is fogad. Óvatosan felhúzom a földről. Nem néz a szemembe és meg se szólal. Mintha félne, vagy nem is tudom.
- Jól va…
- Balról! - emeli fel hirtelen a fejét. Már nincs időm reagálni. Egy ütést érzek az arcomon és a vér ízét a számban. Dühösen támadóm kapom a fejem és megragadom a tarkójánál. Mélyen a szemébe nézek, melyben ott csillog a rémület. Félhet is! Meg van rá az oka.
Lehunyom a szemem és a vízre koncentrálok. Lassan szívom ki a testéből, hogy jobban fájjon neki. Mikor már érzem, hogy kiszáradna, gyorsan visszalököm az összes kifacsart folyadékot a testébe. Üveges szemekkel a földre rogy. Elégedett mosollyal fordulok vissza a fiúhoz, aki csak félénken bámul engem a szeme sarkából. Csak a fél arcát látom. Takargat valamit.
Megragadom az állánál fogva és magam felé fordítom. Fekete haja félig belelóg gyönyörű, csillogó szemeibe. Orrától lefelé egy nagy vörös csíkból csörgedezik a vér. Orrától a füléig húzódik a mély seb. Egyáltalán hogy bírja ki?
Aggódásom láttán elmosolyodik, de arca egyből össze is rándul a fájdalom miatt.
- Nem kell aggódnod! - szólal meg halkan. – Mindjárt begyógyul, csak hagyj egy kicsit magamra, kérlek.
Első reakcióm az, hogy beszéli az anyanyelvemet, aminek kimondottan örülök. A második az, hogy nagyon szép a hangja, és aranyos az enyhe akcentusa.
A harmadik, mi az, hogy mindjárt begyógyul s hagyjam egyedül? Most viccel?
Leülök vele szembe és nem vettem le róla a szemem.
- Meggyógyítom! - mondom neki suttogva. – Adj egy kis vizet és megoldom.
Már látta, hogy mit műveltem azzal a szerencsétlen sráccal. Nem félek, és ahogy látom ő se.
- Nem kell víz. Adj időt! - mondja újra. Nem igazán értem mihez kell neki idő, de hagyom neki hagy csináljon, amit akar.
Bólintok neki, hogy békén hagyom, de nem mozdulok el. Fájdalmasan felsóhajt, mint aki beletörődött a sorsába. Lehunyja a szemét, és arcához emeli egyik kezét, majd a sebre rakja. Szeme hirtelen felnyílik, pupillái kitágulnak, majd átváltanak egy teljesen más, ragyogó színbe. Tudom, milyen, amikor az erőmet használom ugyan ez, csak nekem kék, nem pedig lila…
Elbűvölve bámulom. Nem lehet nem nézni! Ez még talán Baek arany ragyogásánál is gyönyörűbb.
- Nem vagyok ufó. Nem kell így bámulni - hangja riaszt fel az álmodozásomból. Kicsit elkalandoztam… Arca megint ép
- Bocsánat- bűnbánóan lehajtom a fejem.
- Ugyan. Nem baj- ellenkezik gyorsan. – Csak… tudod… még senki nem nézett meg olyan jól, mint te…
Negyedik megjegyzés, meg lehetne zabálni, mikor elpirul.
Felemeli a kezét és óvatosan a számhoz érinti. Felszisszenek a hirtelen érzésre.
- Be kéne gyógyítani - susmog maga elé.
- Csak adj vizet és megoldom - forgatom meg a szemem. Miért nem emeli már el onnan a kezét?
- Nem menne - ahogy megrázza a fejét, sötét haja jobbra-balra libben. – Ki vagy száradva. Így meg se próbáld!
- Ne anyáskodj már! - frusztráltan elütöm a kezét, ami közben arcomat kezdte simogatni. – Már rosszabb helyzetben is voltam. Meg tudom oldani egyedül is.
Durcásan elfordítom a fejem, kezeimet pedig összefonom a mellkasom előtt. Mit képzel ez magáról?
- Nem foglak itt hagyni!- feláll és elkezd körülöttem körözni. Mint egy ragadozó, mielőtt becserkészi az áldozatát. Nyelek egy nagyot, és én is felállok. Megáll velem szemben.
- Gyere velem. Nem lesz semmi baj. Adok vizet és elmondasz mindent, amit tudsz erről az erőről. Nem engedem el az első személyt, aki végre olyan, mint én!
Megragadja a csuklóm és el kezd húzni maga után. Ide-oda forgunk a kanyarokban. Bizonytalan léptekkel követem és én is megfogom a kezét. Rám mosolyog, amitől aranyos gödröcskék jelennek meg az arcán.
Bízhatok benne!

The Future ~ Prologue

Sebesen rohanva közelítettem meg a már távolodó hajót. Nem érdekelt semmi és senki. Csak el akartam érni a hatalmas járművet, hogy végre teljesíteni tudjam a küldetésem.
 Már így is több nap késéssel küzdök, nem kell még, hogy ez az esély is elússzon… szó szerint.
Kapkodva szedtem a lábaimat. Egyik a másik után, egyre gyorsabban. Lélegzet vételeimet a minimumra csökkentettem, lépteimet megszaporáztam. A víz egyre jobban fodrozódott a lábam alatt, ahogy talpam gyengéden súrolta a felszínt. A hullámokból és a sós levegőből próbáltam erőt meríteni.
Már csak tíz méter… kilenc… nyolc…
Nagy hangzavart hallottam. A hajón egy kisebb tömeg gyűlt össze a korlátnál, és kétség sem fér hozzá, engem néztek.
Francba, francba, francba!
Gyorsan lebuktam a víz alá. Nagyon nem akartam ehhez a módszerhez folyamodni. Lassabb és sokkal nagyobb a rizikófaktor. Erősen rugaszkodtam el a legközelebbi áramlatról, majd egyet magam alá tereltem. Halak úszkáltak alattam. Nagyobbak és kisebbek egyaránt. Ahogy a nap gyengén átütött a vízfelszínen a sugarak néha megcsillantak egy-egy pikkelyen, gyönyörűen ragyogva. Nem mindennapi látvány, de nem volt idő csodálni. Vettem egy mély lélegzetet és még nagyobb erővel siklottam a víz alatt. A hajó elejéhez érve erőteljesen kilöktem magam a habok közül. Biztos lábakkal értem el a felszínt. Kicsit megkönnyebbültem.
Innen már gyerekjáték…
A fedélzeten megigazgattam a hajamat és kisimítottam a ruhámat, hogy ne legyen olyan gyűrött.
Hiszen ez mégiscsak egy luxushajó!
Felrohantam a lépcsőn a lakosztályok felé. A kis kabinokban nem volt számomra semmi érdekes. Pár ember szitkozódva utánam fordult, mikor nekik mentem, esetleg fellöktem őket. Nem érdekelt.
Nekem csak le kell adnom az iratokat!
A legfelső szinten magabiztosan elindultam balra és meg sem álltam a folyosó végéig. Még egyszer végigmértem az öltözékemet, majd kopogtattam. Pár perc múlva nyílt is az ajtó. Gondolkodás nélkül berontottam és meg sem álltam a teraszig. Hallottam magam mögött a halk suttogást, ami a szobában tartózkodóktól származott. Nem törődtem velük. Amint kiértem a kis erkélyre becsuktam magam mögött az ajtót. Lassan a tekintélyt parancsoló alakra pillantottam magam mellett. Szó nélkül odanyújtottam neki a papírokat, melyeket eddig féltve őriztem dzsekim belső zsebében. Lassan a kezében tartott iratokra nézett majd rám emelte a tekintetét. Szemében látni lehetett a csillogást, a reményt. Lágyan elmosolyodtam és bólintottam, mint egy válaszként a fel nem tett kérdésre, mely ott függött köztünk a levegőben.
- Megtaláltam őket…!