The Future ~1

Az idegen

Lassan lépkedek előre a sötét utcán. Szinte egyből el tudnék aludni, de nem lehet. Nem biztonságos.

Elegem van a többiekből! Az oké, hogy Kris megörült a hírnek, hiszen ő küldött el keresni. Neki ez tényleg fontos. Az viszont még mindig nem tiszta, hogy a többiek miért engem ugráltatnak. Ők is bezsongtak a hírtől, de az azért túlzás, hogy én vigyem el őket a keresési helyszínre.  Még SeHunie-t is. Pedig ő még repülni is tud az ég szerelmére! Az még nem is annyira feltűnő, mint ha vízen menne! Pimasz kis maknae…
Miután mindenkit kitettem, én csak hagytam magam sodródni. Végül is Kris mondta, hogy a képességeim majd vezetnek. Úgymond… lazára vettem a figurát. Nem is kicsit. Valahol fél úton bealudtam, szóval lila gőzöm nincs, hol vagyok. Ha találgatnom kéne, akkor valahol Kínában.
Egy kis város mellékutcájában járok kelek már egy ideje. Kész labirintus ez a hely! Nem lennék helyi lakos, az is biztos. Még egy kis kutat, vagy pocsolyát sem láttam, pedig már kéne egy kis víz. Nem szeretnék kiszáradni már a küldetés elején.
Még veszek pár kanyart, mikor különös zaj üti meg a fülemet. Eddig néma csendben mentem, így egyből felfigyeltem a hangokra. Arra kapom a fejem és szaladni kezdek. Nem tudom, hogy mi, vagy ki vár, de nem is annyira lényeg. Erősebb vagyok, azt be kell vallani!
A következő utca végén meglátom. Öt fiú áll a zsákutca végén. Középen egy, azt verik folyamatosan. Nem felváltva, hanem mindegyik egyszerre. Hangosan szitkozódnak is hozzá, aminek nem tudom az okát. Egy nagyobb ütés következtében a középső fiú összeesik és már fel sem áll. Eddig bírtam, ezt nem lehet csak így nézni.
- Hé! - üvöltöm át az utcát, mire felém kapják a fejüket. Inkább meg sem kísérlem a beszédet, hiszen nem sok az esélye, hogy valamelyikük is beszéli a nyelvem. Egyből támadok. A hozzám legközelebbit felpofozom, majd belerúgok egy nagyot. Sajnálom szegényt, tudom, hogy fáj. Az edzésen már én is megtapasztaltam. A legjobbtól tanultam verekedni még a gettóban. Ott nem volt kegyelem.
Sorra mindegyiket leütöm, majd lehajolok a fiúhoz, akit eddig püföltek. A kezemet nyújtom neki, amit el is fogad. Óvatosan felhúzom a földről. Nem néz a szemembe és meg se szólal. Mintha félne, vagy nem is tudom.
- Jól va…
- Balról! - emeli fel hirtelen a fejét. Már nincs időm reagálni. Egy ütést érzek az arcomon és a vér ízét a számban. Dühösen támadóm kapom a fejem és megragadom a tarkójánál. Mélyen a szemébe nézek, melyben ott csillog a rémület. Félhet is! Meg van rá az oka.
Lehunyom a szemem és a vízre koncentrálok. Lassan szívom ki a testéből, hogy jobban fájjon neki. Mikor már érzem, hogy kiszáradna, gyorsan visszalököm az összes kifacsart folyadékot a testébe. Üveges szemekkel a földre rogy. Elégedett mosollyal fordulok vissza a fiúhoz, aki csak félénken bámul engem a szeme sarkából. Csak a fél arcát látom. Takargat valamit.
Megragadom az állánál fogva és magam felé fordítom. Fekete haja félig belelóg gyönyörű, csillogó szemeibe. Orrától lefelé egy nagy vörös csíkból csörgedezik a vér. Orrától a füléig húzódik a mély seb. Egyáltalán hogy bírja ki?
Aggódásom láttán elmosolyodik, de arca egyből össze is rándul a fájdalom miatt.
- Nem kell aggódnod! - szólal meg halkan. – Mindjárt begyógyul, csak hagyj egy kicsit magamra, kérlek.
Első reakcióm az, hogy beszéli az anyanyelvemet, aminek kimondottan örülök. A második az, hogy nagyon szép a hangja, és aranyos az enyhe akcentusa.
A harmadik, mi az, hogy mindjárt begyógyul s hagyjam egyedül? Most viccel?
Leülök vele szembe és nem vettem le róla a szemem.
- Meggyógyítom! - mondom neki suttogva. – Adj egy kis vizet és megoldom.
Már látta, hogy mit műveltem azzal a szerencsétlen sráccal. Nem félek, és ahogy látom ő se.
- Nem kell víz. Adj időt! - mondja újra. Nem igazán értem mihez kell neki idő, de hagyom neki hagy csináljon, amit akar.
Bólintok neki, hogy békén hagyom, de nem mozdulok el. Fájdalmasan felsóhajt, mint aki beletörődött a sorsába. Lehunyja a szemét, és arcához emeli egyik kezét, majd a sebre rakja. Szeme hirtelen felnyílik, pupillái kitágulnak, majd átváltanak egy teljesen más, ragyogó színbe. Tudom, milyen, amikor az erőmet használom ugyan ez, csak nekem kék, nem pedig lila…
Elbűvölve bámulom. Nem lehet nem nézni! Ez még talán Baek arany ragyogásánál is gyönyörűbb.
- Nem vagyok ufó. Nem kell így bámulni - hangja riaszt fel az álmodozásomból. Kicsit elkalandoztam… Arca megint ép
- Bocsánat- bűnbánóan lehajtom a fejem.
- Ugyan. Nem baj- ellenkezik gyorsan. – Csak… tudod… még senki nem nézett meg olyan jól, mint te…
Negyedik megjegyzés, meg lehetne zabálni, mikor elpirul.
Felemeli a kezét és óvatosan a számhoz érinti. Felszisszenek a hirtelen érzésre.
- Be kéne gyógyítani - susmog maga elé.
- Csak adj vizet és megoldom - forgatom meg a szemem. Miért nem emeli már el onnan a kezét?
- Nem menne - ahogy megrázza a fejét, sötét haja jobbra-balra libben. – Ki vagy száradva. Így meg se próbáld!
- Ne anyáskodj már! - frusztráltan elütöm a kezét, ami közben arcomat kezdte simogatni. – Már rosszabb helyzetben is voltam. Meg tudom oldani egyedül is.
Durcásan elfordítom a fejem, kezeimet pedig összefonom a mellkasom előtt. Mit képzel ez magáról?
- Nem foglak itt hagyni!- feláll és elkezd körülöttem körözni. Mint egy ragadozó, mielőtt becserkészi az áldozatát. Nyelek egy nagyot, és én is felállok. Megáll velem szemben.
- Gyere velem. Nem lesz semmi baj. Adok vizet és elmondasz mindent, amit tudsz erről az erőről. Nem engedem el az első személyt, aki végre olyan, mint én!
Megragadja a csuklóm és el kezd húzni maga után. Ide-oda forgunk a kanyarokban. Bizonytalan léptekkel követem és én is megfogom a kezét. Rám mosolyog, amitől aranyos gödröcskék jelennek meg az arcán.
Bízhatok benne!