The Future~3

Zavarodás

Valami puhán fekszem. Ez az első, amit érzek. A második az, hogy őrülten fáj a fejem, a karom meg zsibbad. Nem érzem, hogy szomjas lennék, ami kicsit megnyugtat.
A szememet nem tudom kinyitni. Akárhogy próbálkozom, nem történik semmi. Legszívesebben ordítanék a hirtelen rám törő fájdalomtól. Úgy érzem, menten széthasad a szívem, és őrülten ég a hátam. Az izmaim elerjednek, majd újra megfeszülnek.
Egy könnycseppet érzek meg az arcomon. Lassan végigfolyik a bőrömön. Szörnyen éget.
- Sajnálom!- halk motyogást hallok, majd még több könnycseppet. Szemeim ijedten kipattannak, mikor belülről magamban érzek egy enyhe fellángolást. Tűz!
Yixinget látom magam felett. Ő sír…
- Mi a baj?- kezemet emelem, hogy végigsimítsak az arcán, de amint hozzáérek kapom is el a kezem. Amikor látja, hogy fáj hozzáérnem még jobban elsírja magát, és feláll.
Most látom, hogy nincsen rajta póló. Bal oldalon a kulcscsontja alatt egy nagy lila folt van, amit nem tudok mire vélni.
- Mi történt?- kérdőn nézek rá. Nem válaszol semmit, csak megrázza a fejét. – Nézz rám! Tudom, hogy történt valami. Ha nem lenne semmi, most nem fájna mindenem- idegesen szólok hozzá.
Pár percig még némán áll. Hirtelen egyenesen a szemembe bámul és a csuklóját tartja felém. – Ez történt!
Lágyan közelebb húzom magamhoz, hogy jobban megvizsgáljam. Liláskékes seb, amiből enyhén csörgedezik egy kis vér. Pupilláim kitágulnak és szinte érzem, ahogyan kéken ragyog fel a szemem. Yixing halkan újra felsír, de nem ellenkezik.
Óvatosan lecsókolom azt a kevés vérmennyiséget a sebről.
- Remélem tudod, hogy nem akartam- felpillantok az arcára. Tekintetünk összekapcsolódik, mire halványan elmosolyodik.
- Persze, hogy tudom. Soha nem tettél volna olyat, ha magadnál vagy- továbbra is keserűen mosolyog. Bizonyára egy emlék…
Megragadom a derekánál és az ölembe húzom. Egy puszit lehelek a nyakára a sebe közelébe, mire halkan felsóhajt.
- Elmondod mi történt? Sejtem, de tudnom kéne a részleteket…- fájdalmasan felnyög.
- Az egész az én hibám volt- kezd neki pár perc hallgatás után. – Talán már ott elrontottam, hogy éppen ide hoztalak.
- Tényleg. Hol is vagyunk? – végig simítok az oldalán, ezzel talán egy kicsit megnyugtatva.
- Azt nem szabad elmondanom. Bocsánat. Mikor összeestél ez volt a legközelebb. Két teljesen napot átaludtál. Közben próbáltalak itatni és gyógyítgatni, de nem igazán ment. Semmi nem segítetett rajtad… Aztán a harmadik napon kirontottál az ajtón. Én itt feküdtem a kanapén. Már ott tartottam, hogy magamat is kellett kezelnem. Minden erőmet kiszívtad!
- Bocsánat, Yixing! Tudom, hogy utólag nem segít, de a közelembe se kellett volna jönnöd. Ott kellett volna hagynod az utca közepén vagy tudom is én. Túl naiv voltál…- belepuszilok a nyakába.
- Egyszerűen nem vitt rá a lélek. Egy szörnyeteg lettél. Teljesen átlátszó és úgy kavarogtál, mintha tényleg víz lennél. Én… nagyon megijedtem. Rám vetetted magad és puszilgattál. Ijesztő volt, de mégis… én… élveztem- elpirul és fejét a vállamra hajtja. Nagyon aranyos. – Aztán megcsókoltál és olyat láttam, amit talán nem kellett volna. Elkezdtem ellenkezni és akkor bántottál. Tönkre tettél, te idióta!- végigkarmolja a karomat. Felszisszenek a hirtelen érzésre, de nem szólok semmit.
Gúnyos mosoly húzódik végig az arcán. Kezeit a hátamra csúztatja s ott karmolgat tovább. Jobb lapockámnál megáll, vigyora pedig kiszélesedik.
- Szóval itt- motyogja ajkaimra, majd meg is csókol, miközben felszaggatja hátamon a bőrt. Hangosan ordítanék a fájdalomtól, de szája megakadályoz ebben.
Egyre csak szaggat, én pedig már alig látok a fájdalomtól.
Krisnek igaza volt. Nem szabadott volna elcsábulnom…
Ájultan dőlök el a kanapén.

---

A kemény kövön térek magamhoz. Az utolsó emlékem az, hogy nagyon fáj a hátam. Csak ennyi maradt meg az elmúlt pár napból.
Fájdalmasan feltápászkodok és leporolom a nadrágom. Körbenézek, hátha valami ismerőset látok, de semmi. Teljes sötétség.
Mindenfelé utcák labirintusa, amit nem tudok hová tenni. Találomra elindulok előre az egyiken, de hamar rájövök, hogy nem kellett volna. Zsákutca.
Grimasszal az arcomon visszafordulok és elindulok egy másik úton, de azzal sem jutok tovább. Még párszor megismétlem ezt a műveletet, de nem haladok előrébb.
- Felesleges erőlködnöd- mögülem szól egy lágy hang és nagyon úgy tűnik, hogy hozzám beszél, mivel csak én szerencsétlenkedek itt össze-vissza. Megfordulok és szemben találom magam egy fiúval. Sötét haja és szeme van. Meglehetősen szép és egyenesen rám mosolyog. – Segítség nélkül innen nem jutsz sehová.
- Elég szerencsétlen vagyok- mosolygok vissza rá megfáradt tekintettel. – Egyik sem vezet sehova- mutatok körbe az utcákon.
- Azt már próbáltad?- bök az ujjával egy eddig ismeretlen, szűkös folyosóra, amit nem is vettem észre
- Nem. Azt még nem- rázom meg a fejem tüntetőleg.
- Na látod! Akkor indulás. Az az, amit te keresel- kicsit meglökött hátulról, hogy menjek már.
- Ki vagy te? – nézek rá hátra.
- Lay- hajol meg enyhén. Valahonnan ismerős ez az alak…
- Suho- mutatkozok be én is.
- Tudom én azt jól- mosolyodik el újra. Valamiért kiráz tőle a hideg. – Menj csak. Már vár!- újra és újra meglök.
- Ki vár rám?
- Hát Yixing, ki más? Ismersz még itt valakit rajta kívül? Hát azt kétlem. Most pedig futás te kis pojáca- taszít rajtam egy nagyot. Bebotladozok a kis utcába. Hangos zajt hallok magam mögül, majd teljes sötétség.
Innen már csak előre!

---

„Nem szabad megbíznod benne!”
„Fuss el! Csak rohanj, amíg bírod!”
„Ne gyere értem. Nem érdemlem meg…”
„Mindent megbántam, amit tettem. Sajnálom.”
„Legyél boldog nélkülem. Annyi a dolgod, hogy elfelejtesz!”
„Mire felébredsz, újra normális leszel, ígérem.”
„Teljesítsd a küldetést. Soha ne hátrálj meg!”
„Bízom benned… Örökké szeretni foglak. Csak éld túl, ha én már nem tehetem meg.”
„Küzdj, Joonie…”