The Future~4

A jel

Csigatempóban botorkálok előre a sötétben. Az orrom hegyéig se látok- és ezt nem csak úgy mondom. Nincsenek kanyarok, bár nem mintha tudnám észlelni. Legfeljebb ha, fejjel megyek egyenesen egy falnak, akkor valahogyan az következik, hogy kanyar. … Vagy zsákutca. Ez persze a rosszabbik eset.
És itt jön a sors különös, ám gúnyos fintora. Mintha annyit közölne, hogy: „Miért is ne? Köszönöm az ötletet!”.
Szóval belementem a falba. Szerintem óriási púp is nőtt a homlokomon, de nem zavar, mert NEM LÁTOK SEMMIT!
Kiakadok. Egy idő után idegesítő, ha az ember nem tud tájékozódni. Ilyenkor azt mondják, hogy hagyatkozz a füledre és minden apró neszt igyekezz kivenni. Na ja… Néma csend van.
Az az idegölő, álmosító csend.

Olyan öt perce megyek előre, a zsákutca óta. Vagyis inkább hátra. Vagy mégis előre?
Már nem értek semmit. Még víz sincs!

Újabb öt perc telt el, vagy talán fél óra… Találtam egy elágazást, ezért befordultam. Ugyan olyan, mint eddig minden, de mégis, valahogy… megmagyarázhatatlan. Itt van egy érzésem- az idegességen kívül. Mintha valaki figyelne, vagy nem is tudom.
Kis fény szűrődik be az egyik résen, amit a falon találtam. Elhúzom a sok indát, és akkor meglátom. Lay ül egy kényelmesnek tűnő bőrszékbe süppedve. Állát a kézfején támasztja és úgy bámul engem. Arcán megint ijesztő vigyor látszik. A szája mozog. Mond valamit. Hunyorítok, hátha úgy jobban ki tudom venni a szavakat, de így sem látom értelmüket. Aztán abbahagyja. Még tátog felém valamit, majd feláll és ráérősen elsétál. Utoljára még visszapillant. Akkor értek meg mindent… A fejem hangosan koppan az alagút kövezetén.

---

Lay-t látom, amit egy fiúhoz lép. Háttal vannak nekem, de így is ki tudom venni. A megkötözött srác halkan motyog valamit és ezt a tevékenységét akkor sem hagyja abba, mikor Lay már párszor belerúg, hogy figyeljen rá. Halkan felszisszenek, mikor egy nagyobb ütést is kap. Mi történik itt?
Feljebb emelkedek a rejtekhelyem mögül, ami egy ócska, korhadt fadoboz.
Nem tudom hogyan kerültem ide, de ez most talán nem is annyira fontos. Meg kell mentenem azt a fiút! Merthogy nem tett semmi rosszat, abban biztos vagyok!
Arrébb kúszok a mellettem lévő asztal alá, ahonnan sajnálatos módon már nem rejtőzhetek el semmi mögött. A hozzám legközelebb lévő tárgy olyan öt méterre van, ha tippelnem kéne. Enyhén megemelkedek, hogy tudjak futni, de nem állok fel teljesen. Az maga lenne a biztos lebukás! Már így is sokat kockáztatok. Talán túlságosan is sokat, de nem tehetek róla. Úgy érzem, látnom kell azt a meggyötört arcot! Belső ösztön…
Sikeresen sikerül eljutnom a kiszemelt helyig. Már félig látom, de a haja ezt a kis rálátást is fedi. Lay éppen háttal van nekem. Azt a ládát nézi, ahol eddig menedéket leltem. Mintha tudna valamit…
Minden bátorságomat összeszedve iramodok neki, és elrohanok a megkötözött srác előtt. Egy pillanatra meglát, és én is meg tudom őt figyelni. Arcán több vágás is éktelenkedik. Az egyik pontosan az orrától a füléig húzódik. Rémlik, hogy már láttam ilyen sebet, de nem ugrik be, hogy pontosan hol, kin, és mikor. Gyönyörű szemeiben a félelem csillog, de mikor már engem néz, valami más is villan a szemében. Talán aggodalom, de lehet, hogy csak rosszul láttam.
Pont szemben vele bebújok a falon lévő indák mögé. Engem nem látnak, de én mindent pontosan ki tudok venni. Tökéletes rejtekhely.
A fiút figyelem, aki azóta lehajtotta a fejét és az gatyáját fürkészi, mintha olyan érdekes lenne. Pedig nincs rajta más, csak pár szakadás és rengetek folt, amik közül pár inkább vöröses, mint fekete. A vére festette be a nadrágját.
Mérhetetlen düh lesz úrrá rajtam. Alig bírom megállni, hogy ne vessem rá magam Lay-re. Úgy… megfojtanám!

Lay kegyetlenül folytatja a srác kínzását. Valamit suttog is a fülébe, de nem értem, mi az. Egyszerre használ testi- és lelki terrort. Undorító egy alak.
Egy idő után már nem figyelek Layre. Csak a kínzott fiú érdekel. Minél tovább nézem, annál jobban meggyőzöm magam: még úgy is gyönyörű, hogy szenved. Ahogyan haja a szemébe lóg, arca néha eltorzul a fájdalom hatására, és a hangja, amin néha akarata ellenére is felnyög… Elvarázsol.
Akármennyire is néznek ki hajszálra pontosan ugyanúgy. Lay mégis utálatos és kibírhatatlan.

Még olyan fél óráig követem figyelemmel a történteket. Minél tovább nézem, annál nehezebb megállni, hogy közbeavatkozzak. Már-már nekem fájnak azok az erőszakos ütések.
Összeállítottam a fejemben egy tervet, ami talán kivitelezhető, ha nem vétek hibát, és semmi nem lép közbe. Remélem, hogy a szerencse mellém áll, és megindulok előre.
Félrehúzom magam elől az indákat, ezzel helyet adva magamnak. Teszek előre egy nesztelen lépést, majd visszaengedem a sok levéllel fedett növényt. Lay persze egyből észrevett, de nem szól semmit. Szótlanul, kifejezéstelen arccal fürkész. A fiú nem kapta fel a fejét. Változatlanul az ölébe bámul. Halkan hallani a hangját. Talán motyog valamit, vagy nem is tudom…
tekintetemet visszaemelem Layre, aki immáron sejtelmesen mosolyog. Rosszat sejtve felvonom egyik szemöldökömet. Vigyora egyre csak szélesedik, míg nem már őrülten vihog, elnyomva a fiú motyogását, amiből már éppen sikerült elkapnom pár szót, de így se állt össze a kép. Figyelmeztetni akar; ez biztos.
Teszek egy apró mozdulatot, hátha Lay támadásnak veszi, de továbbra is csak röhög. Ezen felbátorodva odafutok a sráchoz és gyorsan eloldozom. Nem reagál semmire. Továbbra is csak magában motyog össze-vissza mindenféle értelmetlen szavakat. Hirtelen felkapja a fejét. Csak akkor veszem észre, hogy a szeme ismerősen lilán világít. Layre nézek. Az ő tekintete is színt váltott. A fiú felé veszi az irányt és nyugodtan a vállára teszi a kezét.
- Értékelem, hogy végre előjöttél. Nem is tudom, mit műveltem volna még vele… Tudod, nem igazán szeretem bántani az én drága Yixingemet- értetlenül nézek rá, mire rosszallóan felszisszen. – Ne mondd, hogy nem emlékszel! Ennyire jó munkát még soha nem végeztem…- némán hagyom, hogy magát dicsérje. Yixingre nézek.
Valóban ismertem? Hogyan tudnék elfelejteni egy ilyen arcot? Minden egyes szeglete elragadó…
- Nem is figyelsz rám, ugye?- gondolatim közül Lay ráz ki, amint egyik kezével megérint. – Na de nem lényeg! Az a fontos, hogy tudd… Most ez nem lesz annyira jó neked, de ez nem izgat. Viszont őt annál inkább- mutat Yixingre. – Most is mindenféle igéket mormol, hogy távol tartson magától. Bármennyire is nehezemre esik bevallani, ez többé-kevésbé sikerül is neki. Az önbecsülésemnek annyi- nevetséges hangsúlyokkal beszél. Szája sarkában még mindig ott van az a bizonyos vigyor, amivel akár ökrök életre szóló jegyet is szerezhetne egy őrülteknek fenntartott intézménybe. Ott legalább szemmel tartanák…!
- Mit szólnál hozzá, ha most simán csak megölnélek? Nem lenne annyi bajunk. Te teljesítenéd azt a fontos bigyót, mi meg megmaradnánk. Biztos te is jó leszel. Ha meg nem, akkor őt is utánad küldöm- hátramutat Yixingre, majd folytatja. – Képzeld csak el! Örökké vele lehetnél a túlvilágon. Feltételek nélkül szeretheted. Nem kecsegtető jövő? Ígéretes… nagyon is.
- Engem nem érdekel- szólok közbe magabiztosan. - Csak engedd el és elmegyünk. Soha többé nem látsz. Ez nem elég?
- Sajnálatos módon ez megvalósíthatatlan… Utolsó kívánság?- húzza elő a kis kését a nadrágja zsebéből.
Enyhén hátrahőkölök, de nem ijedek meg. Ez inkább valamilyen… védekezési ösztön.
- Nem ijesztesz meg!- nézek a szemébe, mely még mindig lilásan izzik. – Én is tudom, és valószínűleg te is tudod, hogy erősebb vagyok nálad. Nincs miért erőlködnöd. Teljesen felesleges.
- Milyen kis édes, nem? – nevet fel újra. – Akkor vele végzek! – utal a mögötte még mindig erőtlenül, magába roskadva ülő fiúra.
- Azt nem engedem- rázom meg a fejem egy mosollyal az arcomon. – Itt az egyetlen ember, aki nem fogja túlélni, az te vagy!
Teszek felé egy lépést. Az arca sem rezdül. Ijesztően bámul az arcomba. Emelt fővel kikerülöm, és odaállok Yixing elé. Felemelném, de nagyon megnehezíti a helyzetem. Egyenesen a szemembe bámul. A szeméből kibuggyan egy két könnycsepp, miközben az arcomat fürkészi.
- Nem hallgattál rám- rázza meg a fejét egy keserű mosollyal az arcán. – Pedig én szóltam. Nem szeretném, ha bajod esne, Joonie! Ott kellett volna maradnod, ahol felkeltél. Nem szeretném, ha úgy látnál. Azt szeretném, ha élnél…- könnyei egyre sűrűbben folynak végig az arcán. Némán letörlöm a könnyeit. Újra megereszt egy gyengéd mosolyt.
- Nagyon sajnálom…- kiszabadul a karajim közül és egy pillanat alatt mögém ér. Mire megfordulok, már élettelenül fekszik a padlón. Mellkasából egy kés nyele látszódik ki.
Megfáradt, sápadt arcán enyhe mosoly játszik. Úgy halt meg, ahogyan tervezte?
Egy magányos könnycsepp pereg végig az arcomon. Némán koppan a szoba kövezetén.
Állati dühvel rontok neki Laynek. Ha kell, puszta két kezemmel verem halálra!
- Nem éri meg. Szíved szerint inkább követnéd, igazam van?- szólal meg halkan. A fülemhez hajol, és ott folytatja a mondandóját. Itt már nem láthatod, viszont egyszer majd megkeresheted… Csak emlékezz a jelre!
Lehajol Yixing holttestéhez és lejjebb húzza a pólója nyaki részét. A kulcscsontjánál egy unikornis feje bukkan elő. Egy pillanatig bámulom csupán, mivel Lay visszaengedi a helyére a ruhadarabot.
Ránézek az arcára. Mosolyog. Folyton mosolyog!
Előrelendíti a kezét, melyben imént ott a kés, amit már Yixing vére színez be- fura módon- élénk kékkel.
- Találd meg!- suttogja a fülembe.
Éles penge vágja át a húsom…